A migráns-ügyben vannak, akik azt hangoztatják, hogy mennyire megéri nekünk, ha a Közel-Keletről és Afrikából ideáramló, segítséget vagy segélyt váró embereket befogadjuk. Hogy miért is érné ez meg nekünk annyira, és hogy vajon miből kellene az egy ideig biztosan meg nem térülő ráfordításokat előteremtenünk, egy másik posztban ki lehet tárgyalni. Jó lenne, ha valaki végre megmutatná azok igazságát, akik a befogadásért tüntetnek.

Itt ne erről beszéljünk, hanem arról az aspektusról, amikor nem éri meg nekünk. Hiszen olyanok is sokan vannak, akik azon dühöngenek, hogyan lehet a többi ember ilyen érzéketlen, és miért nem osztják meg első szóra az ételüket és hajlékukat az itt fészket rakni akaró jövevényekkel. Megtudjuk ilyenkor, hogy a történelemben már miféle nemes példák voltak a befogadás emberi gesztusára, meg hogy mi, magyarok is hogy kihasználtuk azt, amikor bennünket fogadtak be Amerikában, esetleg máshol.

Rendben, akkor beszéljünk az emberi gesztusról, humánumról, érző szívről. És arról, hogy ez mennyire lehet kötelesség.

Logikailag az egyik szélsőséges eset az, hogy ide idegen be ne tegye a lábát, teszek rá, hogy miféle bánata van, oldja meg maga. A másik szélsőséges eset az, amire, megdöbbentő módon, a Németországból származó felvételek szerint egy kisebb tömeg élő példát is adott: Wilkommen. Szervusztok, idegenek, gyertek beljebb, nem kérdezünk semmit.

Nem hiszem, hogy paranoiásnak kellene tartanunk azt, aki természetesnek tartja az idegenektől való óvakodást. A lelkes (és szabad) sajtó naponta áraszt el bennünket olyan hírekkel, amikor valaki közel férkőzött egy másikhoz, és megölte, kirabolta, meglopta, megverte, megfenyegette, becsapta. Ezek után kellene szívünket átható bizodalmat éreznünk olyan emberek iránt, akikről nemcsak hogy semmi közelebbit nem tudunk, hanem abban is biztosak lehetünk, hogy még ebben az országban, de még a kontinensen is idegenek. A törvényeket, szokásokat, nyelvet, felfogást illetően. Arról nem is beszélve, hogy egy jókora részük megpróbálta eltitkolni a valódi nevét, személyi adatait, korábbi lakóhelyét, anyanyelvét, mellesleg pedig úgy jöttek ide, hozzánk, leendő befogadójukhoz, hogy az országhatáron vagy követelték a befogadást, vagy egyenesen be is törtek az országba, engedély nélkül.

Ezeket a tényeket azért kellett felidéznem, mert aki tőlünk ezeknek az embereknek a befogadását várja, annak értenie kell, hogy a józan ész és az élettapasztalat alapján teljesen őrült ötlet a "Wilkommen" jelszavát hirdetni. Épeszű ember nem rohan, hogy ellenőrizetlen idegeneket eresszen be a lakásába, országába.

Ha már itt tartunk: a civakodás egyik okozója akár az is lehet, hogy az itt élők egy része nem érti a hasonlóságot a lakás és az ország között. Manapság divat a hazát becsmérelni, tüntetőleg világpolgárkodni. (Hontalankodni?) Lehet, hogy aki a migránsok befogadását várja, annak az ország csak egy idegen terület, nem az ő világához tartozik, és bánja ő, hogy ott mi is történik.

A józan ész az ellen szól, hogy a migránsokból egyetlen olyan embert is beengedjünk az országba, akiről nem tudjuk legalább hinni, hogy tisztességes, csak nyomorult ember. Ennek a posztnak az alapgondolata szerint gyakorlati hasznot sem várhatunk a befogadásától, az volt a másik poszt.

Akkor viszont a nagy kérdés: Miért kell őket befogadnunk? Miért kell?

Egy időben az ún. ellenzék szószólói ragaszkodtak ahhoz, hogy az ideérkezőkre automatikusan a "menekült" szót használják. Erről aztán nemcsak ők, hanem az egész nemzetközi sajtó is leszokott. Azért, mert nehéz volt állandóan magyarázkodni azért, hogy mi elől is menekülnek ők.

Menekülni lehet politikai üldöztetés elől, bár akkor felmerül az a történelemben számtalanszor szerepet kapó kérdés, hogy egy ország, és az ő hatalmi szervei elől megszökő embereket befogadó másik ország viszonya hogyan is maradhat békés. A mai Nyugat ezt a kérdést meg tudja oldani azzal, hogy az "üldöző" országokat Amerikával lebombáztatja, majd ők is odaküldenek pár száz katonát, akik segítenek a helyieknek az újjáépítésig a rendfenntartásban.

Mi ezt a metódust kevéssé tudjuk alkalmazni, mivel Amerika szarik ránk. Ráadásul mivel mi a szélén vagyunk a mai Nyugat által uralt európai területnek, bíznunk kell abban, hogy hozzánk nem valami közeli, esetleg szomszédos országból menekülnek.

Magyarországon a Rákosi-korszak alatt sokaknak kellett értelmetlenül félni, hát az 56-ban egy pillanatra megnyíló kerítésen át magyarok is elmenekültek. Először őket is táborokba terelték, nyilvánvalóan, aztán valahol vagy befogadták őket, vagy nem. Főleg igen, mert kitűnő politikai propaganda volt a szovjet világból menekülőket mutogatni. Ez a haszon, megtámogatva a feltörekvő gazdaságú nyugati országokban támadt munkaerőigénnyel, elég volt ahhoz, hogy nekünk helyet adjanak. Tőlünk tényleg sok tanult, tudós ember is ment nyugatra, elsősorban Amerikába, amit érthetően ők sem bántak.

Menekülni lehet a háború elől is. Értem én, de a Közel-Keleten, amióta élek, egyfolytában háború van valahol, erről mindig gondoskodtak a világ politikai és katonai nagyhatalmai. Észak-Afrika kicsit kínosabb dolog, mert az már határos Nyugat-Európával, de a fekete-Afrika diktátorai és puccsista tábornokai jól elszórakoztatják egymást azóta, hogy a gyarmatosítók levették róluk a kezüket.

A világ elég nagy részén van háború. Háborúban élni rossz. Tudom. Mert mondják. Én először szovjet, aztán amerikai háborús filmeken nevelkedtem - kevesebb köztük a különbség, mint ahogy azt pár komcsizó fiatal hiszi -, és bizony csak kevés esetben próbáltak arra nevelni engem, hogy a háború nem dicsőséges és tüzes, hanem fetrengés a koszban, éhezés, és rettegés attól, hogy jönnek az akármilyen katonák. Mert a gyakorlatban szinte mindegy, hogy milyen katonák. Nagyanyám mesélt arról, hogy a világháborút hogyan vészelték át, és ők végül is átvészelték. Ha akarom, kicsit el tudom képzelni, hogy a háború nagyon rossz.

De miért kell nekem ezen tipródnom?

Vannak, akik azt mondják, hogy ha Szíria háborúzik valami talán már általuk sem ismert okból Törökországgal, azért nekem rosszul kell éreznem magamat. Ezzel ellentétben én leszarom. Mert messze van, sosem jártam arra, nem is fogok, nem ismerek onnan senkit, egyáltalán az a vidék annyira kiesik az én világomból, mint Atlantisz. Ki az, aki gyorsan tud három várost mondani Szíriából? Nekem annak idején aggódnom kellett (volna) Kubáért, Chiléért, Angoláért. Most pont ugyanannyira érdekel Szíria.

A demagógok azt panaszolják, hogy az ide menekülők jelentékeny része katonakorú férfi, hát menjenek haza, és vívják meg a háborújukat. Nekünk is megvolt a saját háborúnk, nem jött ide a kutya sem, hogy segítsen rajtunk, nekünk. Az a gond, hogy a demagógoknak igazuk van.

Menekülni lehet a nyomor elől is. A nyomornak van olyan foka, amikor nincs mit enni, egyáltalán nincs, semmi. Tudjuk, hogy Írországban viszonylag rövid idő alatt három millió ember éhen halt. Az USA befogadott egy csomó ír menekültet. Más országokkal is történtek nagy rosszak, onnan is menekültek sokan, egy részüket befogadták valahol, egy részüket nem.

És most vannak, akik azt mondják: annak idején azokat befogadták, most mi fogadjuk be az "arabokat". Hát van egy nagy különbség: az írek, magyarok, többiek annak idején dolgozni mentek a másik országba. Mert a boldogulásnak számukra természetes módon az volt az útja.

Meg tudná mondani valaki, hogy Németországban az elmúlt egy évben hány migráns vállalt munkát? Megjegyzem, ha jóval többen jelentkeztek volna, mint ahányan végül is kaptak, az megkérdőjelezné azt az állítást, hogy a német gazdaságnak égető szüksége van a migránsokra, mert várja őket a sok munka. Én azt hallottam, hogy a munkavállaláshoz segítségként felkínált német nyelvtanfolyamokra csak alig mentek el.

Merkel nemrég számon kérte a szakminiszterén a migránstömegek foglalkoztatásának gyengécske alakulását. Hiszen ő nem ezt ígérgette a világnak, döngetve a mellét. A miniszter azt mondta, hogy ezeket nem tudják használni semmire.

Mindezek után engem jól legorombít néhány ember, hogy miért is nem akarom ezeket az embereket szomszédomnak. Miért nem adok szállást, ételt nekik, miért akarom tudni a múltjukat. Miért várom el tőlük, hogy most, hogy sikerült elmenekülniük az otthoni üldözés elől, a háborúból, kínzó nyomorból, várják ki a sorukat olyan táborokban, ahol kapnak szállást, ételt, és háborútól sem kell félniük. Miért tiltakozom az ellen, hogy az ország, a város a mindig hiányt mutató költségvetésből, gyakorlatilag a tök üres pénzesládikából ezeknek az embereknek az eltartására fordítson. Pontosítsunk: miért is tiltakozom az ellen, hogy az állam, az önkormányzat további adósságokba verje magát azért, hogy ellátást adjon azoknak az idegeneknek, akik otthon nyomorogtak, esetleg háború pusztít náluk, és ezért idejöttek.

Egy ismert magyar politikus és családja egyszer "befogadott" néhány menekültet. Kaptak finom vacsit, puha párnát, nyugodt álmot. Egy éjszakára. Kaptak egy ízelítőt abból, hogy milyen lenne, ha jól élhetnének. Másnap mehettek. Megkóstolhatták, miféle jólétben nem lesz részük soha többé. És voltak, akik ezt a cinikus ganéságot jótettként ünnepelték.

Akkor most szeretném kérni az ide tévedőket, hogy döntsék el, ők mit tennének a helyemben. Nem azt, hogy mit várnak el tőlem, hanem ők mit tennének. Sőt, mit fognak tenni. Hiszen az emberbaráti jóakarat akkor ér valamit, ha arra mi magunk mutatunk példát. De nem ám csak addig, amíg ott vannak a firkászok.